- Szia Charlie. Hogy vagy?
Ez a mondat attól az embertől származott, aki előttem ült, egy nagy, bársonyborítású fotelban. Lábait keresztbe rakta, s vastag üvegű szemüvegét lejjebb csúsztatta az orrán. Néha ráfirkantott egy-egy szót a kezében tartott jegyzettömbre.
Mr. Blackwert-nek hívták. A neve nekem nem mondott semmit, hiába állította anyám, hogy a legjobb pszichológus a városban. Hülyeség. Csak ez az egy szó forgott az agyamban. Ez a terápia egy nagy hülyeség. „Mégis minek, hisz jól vagyok!” – bizonygattam anyámnak, de ő már nem hitt nekem. Azóta nem.
- És hogy van édesanyád? Ő jól van?- pillantott rám Mr. Blackwert. Tekintete olyan szúrós volt, mint egy acélhegyű lándzsa. Egyenesen a szemébe néztem, s ez őt megrémítette, ezért védekezésképpen tekintete visszaszaladt a jegyzettömbjére, s úgy tett, mintha hosszú sorokat írna rá. Azonban én tudtam, hogy csak firkál. Fél, tőlem. Megértem, mert néha még én is megijedek magamtól. Azóta meg főleg.

Mr. Blackwert-nek vékony szálas, világosbarna haja volt. A feje tetején már kopaszodott, a füle felett pedig őszült. Fekete nadrágot, s makulátlan fehér inget viselt. Fehérsége irritálta a szememet. Az inghez fekete és piros kockás nyakkendőt kötött. Nem válaszoltam egyetlen kérdésére sem. Lefogadom, hogy ilyen páciense, mint én, még nem volt. Magamban röhögtem rajta. Az öltözékén, a modorán, a kiejtésén. De kívül nem mutattam semmit. Csak néztem azokba a ciánkék szemekbe, s vártam, hogy felidegesedjen. Ez volt mostanában minden ember reakciója, akinek a közelébe kerültem. Vártam, hogy mikor teszi fel, a már megszokott kérdést. Miért?

Nos, magam sem tudom, miért. Próbálom keresni a választ, mert szinte felemészt a tudat, hogy nem tudom. Amit viszont tudok, hogy ki által, s ha valaha az életben megépül az az alagút, ami a föld mélyébe vezet majd, én leszek az első, aki dörömböl a pokol ajtaján. Pokol. Igen. Maga a pokol robbant be a tudatomba azon az éjszakán. Maga az ördög sugdosott vérlázító szavakat a fülembe, s vett rá arra, hogy megtegyem azt, mit egyébként sosem tettem volna.

Mikor reggel kitisztult a fejem, első gondolatom volt, hogy megkeressem, s megbosszuljam rajta a húgomat. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Megdöbbentem. Én lettem volna? Nem. Én nem lehettem. Teljesen összezavarodtam.
Minden azzal a rohadt nyaklánccal kezdődött. Péntek este volt, és én éppen hazafelé mentem. Kilenc órát ütött a templom harangja. Távol volt ugyan, de hangját még a szomszéd városban is lehetett hallani. Szóval csak ballagtam hazafelé a komor éjszakában. Az utcai lámpák megvilágították a szürke járdát, az úttestet, s a kertes házakat, amik előtt elhaladtam. Kedves kis külvárosban lakunk, szeretek itt élni. Olyan nyugodt és békés.
Azon az éjszakán látszottak a csillagok. Még meg is csodáltam az egyiket, annyira fényes volt. A hold sárga korongja is ott izzott a fejem felett, s kísért utamon. De ama éjszaka óta, minden estém egét gyászfekete felhők takarják.

Csak két sarokra voltam a házunktól, mikor megakadt a szemem egy, még a csillagoknál is fényesebb dolgon. Az úttesten hevert. Valószínűleg az utcai lámpák fénye vetült rá. Fellobbant bennem a kíváncsiság tüze. Körülnéztem, hogy jön-e valami jármű, majd mivel nem láttam semmit, ami veszélyeztette volna a testi épségemet, leléptem az útra. Ahogy közelebb értem, már láttam, hogy mi volt az. Egy nyaklánc. Vékony, fekete bőrszíj volt, rajta egy medállal. Felvettem a földről. A medál fémből volt, s ahogy a kezembe vettem, éreztem, hogy mennyire hideg. Kör alakú volt, közepén egy fordított pentagramma csillogott. Fénye egyszerre volt csodás és ijesztő. Azonnal beleszerettem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tudok rajongani egy ékszerért.
Amint felcsatoltam, éreztem, hogy szokatlan nyugodtság uralkodott el rajtam. Már nem érdekelt semmi, ami eddig foglalkoztatott. A dogák, a haverok, bulik... Valami más kellett. Egy olyan dolog, amit még nem tapasztaltam.

Ekkor történt, hogy a gonosz a hatalmába kerített. Sietve elindultam a házunk felé. Emlékszem, az egyik szomszéd még integetett is nekem, majd behúzta a függönyt. Kinyitottam a kaput, s átvágtam a kertünkön. A fészer közelében álló fűzfa szomorúan lengette az ágait. Feltéptem a bejárati ajtót, s a konyhába siettem.
A házban már mindenki aludt. Csak hárman élünk itt. Apám elhagyott minket, mikor 7 éves voltam. Anyám szobája a földszinten volt, a húgomé az emeleten, közvetlenül az enyém mellett.

Kihúztam a konyhaszekrény fiókját, s válogatás nélkül kivettem belőle egy éles kést. Nem toltam vissza a fiókot, inkább felmentem az emeletre. A lépcsőfordulóban álló egészalakos tükör előtt megtorpantam. Először, nem ismertem fel magam. Egy szakadt farmernadrágos, fekete, ujjatlan pólós, zilált hajú tinédzser nézett velem farkasszemet. Nyakában ott függött a medál, s furcsa, kékes fényt árasztott magából. Meglepődtem, mert nem emlékeztem, hogy miért is van a kezemben a kés. Aztán megint elborult az agyam. Úgy éreztem, mintha már nem én irányítanám a testem, hanem valaki más. Elindultam a húgom szobája felé. Benyitottam. Az ablakába besütő hold fénye megvillant a késem pengéjén. Aludt. Az ágyához mentem. Ötször sújtottam le, mély, hosszú vágásokat ejtettem a testén. A negyediknél még élt. Vörös vére beszennyezte a fehér hálóingét s ágyneműjét. Távolba révülő szemeit, míg élek, nem felejtem el. Hidegvérrel végignéztem két kezem munkáján. A halott testvéremet, s a mellén kirajzolódó fordított pentagrammát, a sátán jelét.
Ezután, dolgom végeztével átsétáltam a szobámba, s reggelig aludtam.

Azóta eltelt egy fél év. Anyám nem bocsátott meg nekem. Magam sem tudok. A hírem már régen elterjedt a városban, s biztos vagyok benne, hogy örökre emlékezni fognak a testvérgyilkosra. Egyedül én tudom, hogy mi történt azon az estén. Bizonyítékom nincs és nem is lesz. A nyaklánc reggelre eltűnt a nyakamból.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek Mr. Blackwert-hez. Úgy gondolta, hogy talán ő rendet tud tenni a fejemben. Tévedett. Azon az éjszakán megváltoztam, s azóta hiába küzdöttem, a sötétség csak még mélyebbre rántott.
- Nem akarsz velem beszélgetni?- húzta össze vastag szemöldökét Mr. Blackwert. Nem feleltem neki, csak néztem. Ma már tudom, hogy a nyaklánc megváltoztatott, s biztos vagyok benne, hogyha a gonosz megint eluralkodik rajtam, én már nem fogok küzdeni. Csak néztem a férfi hideg, kék szemébe, s vártam.
- Nekem mindent elmondhatsz Charlie. Tudod, hogy nem adhatom tovább.- Újabb tíz perc telt el, szótlanul. Aztán mivel nem látta értelmét az általa folytatott taktikázásnak, felkapta az ölébe fektetett jegyzettömböt, s levágta a karosszék mellett álló íróasztalra. Nagyot csattant, de én meg sem rezzentem. Felállt ültéből, s arca paprikavörös lett a méregtől.
- Miért? Miért tetted? Mit ártott neked az a kislány?!- üvöltötte a képembe, majd hirtelen, vonásai megrebbentek, s elhallgatott, mert meglátta az arcomon kirajzolódó gúnyos vigyort.