Bizonyára néhányukban is feldereng egy furcsa érzés, mikor a metróra várva állnak a biztonsági vonal mögött. Különösen akkor, ha közel állnak a peron széléhez, a sötét alagút szélén. Sokan mondják, hogy borzongató érzés, ahogy az ember közvetlen közelében nyílik a sötétség, az ismeretlen; hideg légmozgások, beazonosíthatatlan zajok; az embernek néha az az érzése támad, mintha figyelné valaki…
A hatás rövid, hiszen maximum öt perc, és már utazhatunk is, felgyorsult életünket folytatva, és az előbbi élmények a felejtés homályába merülnek…
Nem úgy, mint az az eset, ami egy éve történt velem.

Akkoriban még metrókarbantartóként dolgoztam, naponta szívogatva a kormos levegőt, mely egy idő után lehetetlenné tette a légzést.
Azon a bizonyos estén, mely örökre megváltoztatta az életemet, éjjeli szolgálatban voltam az egyik legjobb barátommal. Még most is nehezemre esik visszaemlékezni azokra a szörnyű dolgokra, ennyi idő multával is. Egy szellőzőventillátor állt le két megálló között, és azt kellett ellenőriznünk. Felkaptuk a felszerelésünket és elindultunk megnézni, mit tehetnénk. Végigsétáltunk az üres aluljárón, lépteink hidegen visszhangzottak a rideg falak között. Hiába dolgoztam itt már jó néhány éve, az alagút szájához érve újra és újra elfogott egy rossz érzés, hiszen mégiscsak a föld alatt vagyunk. Nem vagyok klausztrofóbiás, de sosem töltött el kellemes érzéssel, ha sínek közé kellett ereszkednem. Mivel éjfél már jóval elmúlt, szerelvényre nem kellett számítanunk, legalábbis az egyik irányból. A másikból nemrég indult vissza az utolsó járat a kocsiszínbe. Erre azért kellett figyelnünk, mert a két sínpár egy idő után egymás mellett haladt, közös légtérben. Viszonylag biztonságosan jutottunk előrébb, elemlámpáinkkal pásztázva az alagutat.

A levegő kissé nyirkos volt, ami eléggé meglepett, hiszen víz nem fordulhatott elő a közelben. A fekete, ódon falak csak növelték a lehangoltságomat, ahogy egyre közeledtünk a célunk felé. A tüdőnk kezdett megtelni korommal, ügyelni kellett rá, hogy soká ne maradjunk. Lassan odaértünk a hibás ventillátorhoz. A lapátok álltak. Hozzáláttunk a feladat megoldásához. Míg a munkatársam előszedte a szerszámait, én szemügyre vettem a ventillátort. Első ránézésre semmi furcsát nem láttam rajta. Jobban megfigyelve azonban piros foltokat vettem észre a lapátokon. Nem festék volt, hanem valami kissé ragacsos anyag, mely már kezdett száradni… Vér!
- Ez bekapott valamit – mondtam hátrafordulva.
- Micsoda?
- Mondom ez elkapott valami állatot.
- Hihetetlen, hogy a patkányok még oda is bemásznak.
Lenéztem a földre, de nem láttam semmit egy kisebbfajta vörös foltnál.
- Akármi volt is, már nincs itt.
- Biztos elvitték a többiek… - lépett közelebb. – na, hadd lássam. Te, pedig légy szíves, világíts a lámpával.
Odébb álltam, utat engedve társamnak. Miközben a falnál babrált, én hátrébb léptem, és körbetekintettem. Az elemlámpa hatósugara elég kicsi volt, így nem sok mindent láttam. A tüdőm már kezdett kicsit kaparni, krákognom kellett.
- Egyenesen tartsd azt a lámpát! Ha így megy tovább, reggelig szívhatjuk ezt a friss levegőt.
Mosolyogva emeltem feljebb a kezemet. Figyeltem, hogy mit kell javítani. Ekkor a mögöttem álló sínhez hozzáütődött valami. Abban a pillanatban megfordultam, és odavilágítottam.
- Hé! Nem látok semmit.
Hiába néztem, nem láttam semmit.
- Fényt kérek!
- Az előbb koppant itt valami, nem hallottad?
- Más fog itt mindjárt koppanni, ha nem világítasz errefelé. Rögtön befejezem a munkát. Csak egy percet bírj még ki.

Cseppet sem nyugodt szívvel irányítottam vissza a fényt a ventillátorra. Tudtam, hogy valami volt mögöttem. Még ha csak patkány is, legalább tudnám, merre van. Ekkor újra hallottam. Már nem fordultam arra, mikor apró ütemes kopogással elfutott valami a hátam mögött. A szívem vadul zakatolt, mikor egyszerre több helyről is hallottam a mocorgást. A társamat túlságosan lekötötte a szerelés, mert úgy láttam, semmit nem vesz észre a dologból. Már éppen szólni akartam neki, mikor azt mondta:
- Na! Ennyi volt. Már mehetünk is – Mosolygó arca groteszkül hatott a lámpa fénysugarában. Lehajolt, hogy visszapakoljon a táskájába, én, pedig körbevezettem a fényt az alagútban. Semmit sem láttam. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg képzelődtem, mikor egy velőtrázó sikoly hallatszott a hátam mögött. Odafordulva társamat láttam egy fekete, középméretű kutya nagyságú lény állkapcsaival hadakozva.
A fény hatására a lény hátrébb húzódott, torz fején korcs, szemszerű képződményekkel, állkapcsából csordogáló vérrel. A rémület járta át testemet, midőn a társam átharapott nyakkal próbált arrébb mászni, a sínek között. Közben egy másik lény a bal lábába harapott, és apró darabokat tépve belőle, gurgulázó hangot hallatott. A lámpa hatósugarán kívül mozgolódást halottam, és tudtam: még jó páran vannak. Csökevényes lábaikon botladozva, de mégis fürgének tűnő kúszó-mászó mozgással közeledtek felénk. Ekkor kisebb remegés futott végig az alagúton, és a korcsok arrébb mentek. Nemsokára éreztem az arcomba vágódó levegőt, tudtam, az utolsó szerelvény közeleg. A felbukkanó fényben olyant láttam, ami minden rémálmomat felülmúlta: a falakban végtelen apró nyílást fedeztem fel, nem sokkal a talaj felett, mindben a visszataszító, csapzott szőrű pokolbeli lények, melyek vinnyogva hátráltak vissza nyirkos rejtekükbe, a közelgő jármű világítása elől. Hátratekintve munkatársam holttestének képe fogadott, kinek fejét és lábait a metró-szerelvény vágta le. A hányinger környékezett, és erőtlenül estem a sínek közé, torkomat sikoly hagyta el, míg elmémet elborította a rettegő téboly.

Valamilyen csoda folytán pár másodperc (talán perc?) múlva felülkerekedett az életösztön, és bár semmi esélyt nem láttam, hogy elkerüljek egy szörnyű halált, az emberevő korcsok által; lábam felemelt, és a közelebbi aluljáró felé vette az irányt. A lények még csak most kezdtek előmerészkedni a nagy robaj után. Könnyes szemmel futottam, néha elbukva egy-egy akadályban. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek egyszer hátra, bár döntésemet az óta számtalanszor megbántam. Gyomrom ezúttal nem birkózott meg a látvánnyal és futás közben adta ki tartalmát, ahogy a barátomat falatozó nyöszörgő szőrcsomók lakomáját láttam. Közeledtem a megállóhoz. Odaérve, könnyeim fátyolán át még láttam egy pillanatig az előttem felbukkanó, a peron széle alól kimászó szörnyet, aztán felugrottam. Hasamon fekve húztam magam előre a hideg földön. Már a lábam is fenn volt a peron talaján, mikor valami hozzáért. A lámpámat visszahajítva felpattantam, és hátra nem nézve futottam előre. Még egy darabig hallottam nyomomban az ügető lépéseket, majd azok is elhaltak, amint az aluljáró lépcsőjéhez értem. Szinte őrültként vetettem magam előre, és ki tudja, hány utcával arrébb álltam csak meg először.

A rendőrség kivizsgálta az esetet, balesetként elkönyvelve; engem szabadságra küldtek, látva idegállapotomat, és nem sokkal később ott is hagytam a munkámat. A falakon levő lyukakra azt mondták, patkányok vájták, és amúgy is elég régi az alagút, ilyen rések gyakran előfordulhatnak. A barátom holttestét megtalálták az adott helyen. Volt rajta egy-két sérülés, amit nehezen tudtak elhinni, hogy a szerelvény okozta, de végül is annyiban maradt az ügy. Bár a bal lába sosem került elő…

Engem az óta is rettegéssel tölt el minden perc, ha eszembe jut az az este, és senki és semmi rá nem tud venni, hogy még egyszer metró közelébe menjek vagy akár egy aluljáróba, ahol az ember lába alatt végtelen üregekben, nyirkos rések bejáratánál korcs vérengző lények várják újabb áldozataikat, a sötétség mélyén…