1960 június 4-én négy tinédzser Maili Irmeli Björklund, Anja Tuulikki Mäki plusz két 18 éves fiú Seppo Antero Boisman és Nils Wilhelm Gustafsson elment kempingezni a csodálatos finn tóhoz, amely Espoo szívében található.
Verőfényes nap volt, amikor a fiatalok megérkeztek a kempingbe, amit már a fiúk korábban átvizsgáltak motoron. A környék békés és szinte kihalt volt. A lányoknak volt egy kis vitájuk a szüleikkel a tónál töltendő éjszakával kapcsolatban, egy Finnország másik részén történt gyilkosság miatt, amely nemrégiben történt.(A gyilkost már elfogták, gondolták.) Miután felállították a tábort és úsztak a tóban, a vidám négyes egy közeli büfés bódé felé vette az irányt egy kis rágógumiért meg limonádéért.
19:30-kor tértek vissza a sátorhoz. Ekkor hagyták el a tavat az utolsó horgászok és fiatalok. Ők látták a négy tinédzsert utoljára élve.
Leszállt az éj a 4 fiatalra, akik elaludtak, életükben utoljára. Hajnali 3 és 6 óra között vették utolsó lélegzetüket Bodom gyermekei. E két időpont között valaki – vagy valami – brutálisan megtámadta a négy ártatlan fiatalt. Rájuk döntötte a sátra, és a sátron keresztül szúrta őket halálra, kegyelmet nem ismerve. Főleg az áldozatok fejét, nyakát és felső testét érték a szúrások. Az egyik lány 11 szúrást kapott a nyakára. Nilsnek valahogy sikerült kimásznia a sátorból, de őt a gyilkos egy kővel leütötte. A gyilkos különböző dolgokat vitt el a fiataloktól: pénztárcát, fürdőruhát, személyi igazolványokat és még más dolgokat, de semmi olyat, ami magyarázatul vagy okul szolgálhatott volna a brutális gyilkosságra.
Másnap Erkki Johansson 2 fiával fürdeni ment a közeli strandra. Véletlenül vette észre az összerogyott sátrat és a mellette vérző Nils-t. Nagyon megrémült, és hívta a rendőrséget. Mire a rendőrség és az orvosok megérkeztek Maili, Anja és Seppo már halottak voltak. Nils azonban a gyilkos fegyvertől és a kőtől szenvedett sérülések ellenére még mozgatta a kezét. 10 sebe volt, és az alsó és felső állkapcsa el volt törve. Ő volt az egyetlen, aki túlélte ezt az érthetetlen, erőszakos cselekményt.
Az egész Finn nemzet megborzongott a hármas gyilkosság hírére, amely az újságok szalagcímeire került az egész világon. A finn bűnügy legnagyobb embervadászata indult meg. A fiatalok sírjai Vantaa-ban fekszenek, hogy örökre emlékeztessenek a gyilkosságra. A gyilkosság indítéka rejtély maradt, és az egyetlen nyom egy 80x40 cm-es párnahuzat, amelyben valószínűleg a gyilkos fegyvert vitte az elkövető. A sérült Nils-et egy közeli kórházba szállították. A rendőrség aggódva vár-ta, hogy felébredjen, hátha tud információkat adni a gyilkosságról. Ám amikor felébredt Nils, ezek voltak az első szavai: ”Hogyan kerültem egy autóbalesetbe?”.
Nils semmire nem emlékezett a gyilkosságból, de egy hónappal később hipnotizálták. Szolgált néhány részlettel, és azt mondta, hogy a gyilkos szeme izzott. (Red light in his eyes?) Más szemtanúk, mint Olavi Virtanen – aki látott valakit elsétálni a tónál 6:00-kor – hipnotizálva lett, hogy még több részlet kiderüljön. Sajnos a fantomképek nem nyújtottak sok segítséget. A rendőrségnek több száz tippje volt, más semmi. Nagy nyomás volt rajtuk, mert az emberek nem voltak elragadtatva a rendőrség munkájától. Nem volt semmilyen eredményük. Az egyik fő gyanúsított a büfés volt, aki cukrot adott el a fiataloknak előző este, de nem volt ellene semmilyen valódi bizonyíték. Egyik este ezt mondta egy bárban ívás közben: ”Én tettem!”. A barátai nem értették, hogy mire gondol, ám másnap belefojtotta magát a tóba. Volt pár hír, miszerint megtiltotta a kempingezést abban a térségben, de ez a tiniket nem érdekelte, és ennek ellenére ott kempingeztek. Később a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy nem ő lehetett.
Sok szemtanú volt, aki látott valamit, ami lehetett a gyilkos. Pár horgász és egy biciklis látott egy embert hátulról, de semmi többet. A biciklis és a horgászok is gyanúsítottak voltak. Sőt még Nils-et is tartották egy ideig gyanúsítottnak, de súlyos sebei alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ő nem okozhatta volna a saját sérüléseit. 2003-ban a rejtély újra felbukkant a finn médiában, amikor az egyik fő gyanúsított, a német Hans Assman eltűnt. Ezzel megadta a bátorságot a híres finn professzor Jorma Palo-nak, hogy kiadjon egy könyvet ”A Bodom tó rejtélye” címmel.
1960. júniusában Palo asszisztensként dolgozott egy kórházban a tótól nem messze. 12-32 órával a gyilkosság után Assman bement a kórházba véres ruhában, összezavart elmeállapotban. Az orvosok később felfedezték, hogy nem a saját vére van a ruhán. Assman nem tudott finnül, így nem tudtak kommunikálni egymással. Palo és a többi orvos próbálta odahívni a rendőrséget a kórházba, de a rendőrség nem foglalkozott velük, mivel el voltak foglalva a hasonló tippelgetéssel. Később Assman elhagyta a kórházat, és a rendőrség még csak ki sem akarta hallgatni Palo-t. Palo meggyőződése, hogy Assman volt a gyilkos, de a 2003 márciusában végzett kihallgatás alapján a rendőrség arra jutott, hogy Assman-nek nagyon jó alibije van.
A 40 éves nyomozás után a rendőrségnek nem sikerült megtalálni a gyilkost. Számos elképzelés született. 70 főgyanúsított, több száz kisebb gyanúsított. Közel 3700 embert hallgattak ki, és végül lezárták az ügyet eredmény nélkül.