Nem tudom az itt megjelent történeteknek mennyi a valóság alapja, de én mindenesetre leírom az én sztorimat.
Az egész kb. 8 éve kezdődött. Én és a haverom 12 évesek voltunk. Egy hegység menti városban laktunk és szüleink gyakran vittek föl minket a hegyekbe túrázni, meg hasonló…egyszer mikor késő este (szüleink sokáig italoztak) jöttünk le kocsival a hegyről, láttunk valamit. Szokás szerint a hátsó ablakon lestünk kifelé és mikor a mögöttünk haladó autó megvilágította az utat egy emberi kart pillantottunk meg. Én is és Máté is ijedten pislogtunk össze, rögtön szóltunk szüleinek, de ők nem hittek nekünk,s tovább hajtottak. De mi tudtuk mit láttunk…
Másnapra már alig foglalkoztunk a dologgal, csak pár nappal később jött fel újra a dolog mert apum egy ebéd alkalmával megemlítette hogy pár napja halálos baleset volt pontosan ott ahol a kart láttuk. Nem tudom miért, de azóta is rosszérzés van bennem ha arra a kézre gondolok. Bűntudat vagy valami ilyesmi, mintha megmenthettük volna őket ha erőszakosabbak vagyunk, de ez már elmúlt…

Eltelt 8 év, iskolák kezdődtek és fejeződtek be, Máté elköltözött, én pedig a sportnak szenteltem az életem. Szerettem minden mozgás fajtát, foci, kosár, tenisz…bármi jöhetett. Ám edzéseim gerincét mégis csak a mindennapos futások adták.

Az idén nyáron aztán megint történt valami, amit nem lesz olyan könnyű elfelejteni mint a 8 évvel ezelőtti esetet.
Mint minden nap, aznap is a szokásos esti futásra indultam. Van egy olyan furcsa szokásom, hogy szeretem az extrém helyzeteket, még ha azoknak semmi értelme sincs, ez jelen esetben azt jelentette hogy általában este 10 előtt nem igen indultam neki a jó 15 km-es futásnak. Szeretek/szerettem egyedül futni. Erős sportos testfelépítésem van, ismertem a környezetet is…és amúgy sem voltam soha félős. Talán kellett volna…
Szóval elindultam. A hegység lábánál fekvő városból futottam fel egy kicsivel magasabban lévő városkáig. Milliószor megtettem már az utat és sötétben sem kellett rá több 1,5 óránál. Ebből fölfelé kb. 50 perc majd vissza a városba…
Aki futott már valaha is éjszaka, kivilágítatlan úton, a természetben az tudja, hogy ennek van egy nagyon különös feelingje. Úgy érzi az ember, hogy idegen tőle ez a hely, nem a megszokott városi árnyékok pislákolnak a falakon, frászt hozva a buliból haza tartó lánykákra…nem…ott a fák között sötétség van Igazi sötétség, mély és félelmetes…mely elnyeli minden fényt.
Mondhatom hogy nálam jobban tényleg nem ismerte senki ezt az útszakaszt éjszaka…a sok futástól beleedződtem az éjszakába. Halkultak a lépteim, meghallottam neszeket, élesedtek érzékszerveim…de annyi évnyi tapasztal szerzés után is tudtam hogy az erdő éjszaka nem az ember élettere.

A bicikliút, amelyen futottam csak egy részben vezet az erdőben, mellette többnyire vezet egy autóút is, de 10 után már csak nagy ritkán töri meg a kocsik fényszórója az éber sötétséget. Futásom első 40 perce szokásosan telt, majd jött az egyik kedvenc részem, az a szakasz, ami teljes egészében az erdőben halad. Balról kis cserjés majd nyílt mező, jobbról sűrű fenyőerdő szegélyezett. Ez amúgy egy elég kemény kaptató is így az ember nem igen figyel másra, mint hogy levegőhöz jusson, én mégis észrevettem valamit. Lépteim visszhangot vertek. És ezt eddig sosem hallottam. Gondoltam talán az időjárás miatt lehet, de az sem volt különb a tegnapinál. Feszülten figyeltem, hátha csak az érzékszerveim játszanak velem, ám a léptek visszahangoztak rendületlenül. Egyre tisztábban hallottam, ahogy lépteim másodpercnyi különbséggel ismétlődnek meg mögöttem. Félni, nem féltem, csak zavart ez a kis „játék”. Gondoltam visszasandítok, hátha csak egy másik futó az. Ismeritek azt az érzést, amikor végig néztek egy sötét kis utcán amit csak néha tör meg a lámpák fénye? És mikor épp elfordítjátok a fejeteket, elsuhan valami az utcák árnyékában… hátborzongató érzés. És pont ez történt velem is. Nem szeretek képzelődni, jobb a realitás, főleg akkor, ha egyedül vagy egy erdőben éjszaka, de valamit akkor is láttam hogy úgy suhan be a fák közé mint egy ijedt vadállat.
Mondanom sem kell, megijedtem. Gyorsítottam ahogy csak bírtam, és hamar felértem a néhány lámpás kisvárosba. Az már csak slussz poén hogy a pihenő helyem mindig egy kis templom előtti pad volt ahová egy temető mellett kellett elhaladni. Ilyen babonákba nem hiszek, nem félek/féltem a halottaktól és amúgy sem tapasztaltam semmi szokatlant. A suhanó árnyról is másképp vélekedtem már odafent és egyáltalán nem aggódtam a visszafelé úttól. Olyannyira nem hogy mielőtt visszatértem volna beiktattam egy kis kerülőt, amit bárcsak ne tettem volna…

Csillagos éjszaka volt, így nyílt terepen elég jók voltak a látási viszonyok, viszont az erdőben csak érezted, hogy mégis mi van az orrod előtt.
Egy toronyba tartottam, pontosabban egy kilátóba, mely nem messze volt a templomtól, gyönyörű kilátással a vidékre, viszont az odavezető út még nappal is ijesztő volt, nem hogy éjszaka… szűk ösvény vezetett a cserjés, tölgyes között. Halkan lépkedtem a leveleken, de lépteim még így is a szokásosnál hangosabbak voltak…először azt hittem én vagyok ügyetlen de aztán rájöttem, hogy nem én vagyok béna…hanem az erdő csendes túlságosan. Tipikus filmes effekt, hogy amikor az erdőben, vagy bárhol csend van az baj jelent…eddig csak elképzelni tudtam milyen érzés lehet ez, de most nálam is ez állt elő. Csak álltam meredten és bizonytalankodtam…forduljak vissza? Nem…bátrabb vagyok én annál. Tettem pár lépést előre, de a csend még „élesebb lett. Csak a saját lélegzetem hallottam, de még azt is bent tartottam egy ideig. Aztán hirtelen pislákolni kezdett valami… Szent János bogarak. Kis fénylő rovarok emelkedtek ki a fövenyből és táncoltak körülöttem.. egy pillanatra majdnem egy kacajt is megengedtem magamnak gyávaságomért. Hirtelen eszembe jutott hogy nálam van a mobilom (végszükség esetén) így azt előkapva bekapcsoltam és a kijelző fényével köröket, nyolcasokat írtam a levegőbe. Újabb fénylő rovarok tucatjai emelkedtek fel és követték a fényforrást. Tudom, ez elég gyerekes egy 20 évestől, de ki előtt kellett volna ott szégyenkeznem, az erdő sűrűjében…Élveztem a bogarak táncát, tetszett hogy én irányítom őket, s az egész erdő egyből ugyanolyan varázslatos és barátságosabb lett, mint mindig. Aztán pár perc elteltével történt valami, amitől megfagyott bennem a vér. Kezem ide-oda lendült a fényforrással a kezemben, amikor pár méterre tőlem az erdőben megcsörrent valami. Azt egyből leszűrtem, hogy közel van és hogy nagy…nem mókus vagy ilyesmi… talán vaddisznó, vagy őz - reménykedtem. Megmerevedtem és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy történjen valami. Szemem meresztgettem a sötétbe a de csak körvonalakat láttam. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Majd ismét megmozdult… Két lépes felém. Ezt tisztán hallottam. Ahogy egy ember lépked az avarban. Gondolatok cikáztak a fejemben, mit tegyek? Összeszedtem a bátorságom és a telefont kinyújtva arrafelé világítottam. Centiről-centire toltam közelebb a kijelzőt amíg a fénykör legszélén egy alak kezdett körvonalazódni…de ott megállítottam a kezem. Nem bírtam tovább vinni. Nem hittem volna, hogy velem is ez történhet de lemerevedtem. Majd jött a hang, amitől még ma sem tudok aludni. Először halk, majd egyre erőltetettebb… lihegés… mint aki futott, olyan lihegés… mint az én lihegésem. Azután nem tudom mi történt de az biztos hogy nem én voltam az aki cselekedett. Az a valami vagy valaki egyszer csak nekem rontott fellökött majd tovább csörtetett a másik irányba. Onnantól kezdve őszintén szólva összemosódnak a dolgok… a telefonom egy az egyben elveszett, legalábbis nem álltam meg megkeresni. Futottam haza, ahogy csak bírtam, vagy legalábbis ki a fényre, a főútra. A főúton rövidebb az út…futottam ahogy csak bírtam, sok volt az egy estére, ám talán a legmeghökkentőbb felismerés még hátra volt. Ahogy szaladtam az út mellett, megbotlottam és elestem, az út mellett árok volt és begurultam oda. A kezem el is törtem, mit később kiderült, de ami még szörnyűbb volt: mikor másztam vissza és kapaszkodtam fel az útra jött egy autó. És ahogy bevilágította az utat épp akkor tettem a kezem a beton szélére, és ahogy láttam a saját kezem a fényszóró fényében, bevillant ugyanaz a kép mint amit 8 láttam, pontosan így, pontosan ugyanitt. Mintha én lettem volna az aki segítségért nyújtózkodik… Az egész testem remegett, nem hittem el hogy ez velem történik,a kocsi elhúzott mellettem, ám azután hirtelen félre húzódott és megállt. Nem fogjátok kitalálni, ki vezette az autót: Máté…

Aznap jött haza a szüleihez, és gondolta felnéz… Hát ennyit a véletlenekről. Én nem tudom mi történt velem, hogy mi volt ez az egész ügy, hogy pont ott talált meg a haverom akivel láttuk ezt az esetet… vagy hogy mi volt az a valami az erdőben, de őszintén szólva nem is akarom meg tudni. Azért azóta nem törtem meg, igaz hogy nem éjszaka,és nem az erdőbe de futni újra járok…viszont éjszaka…ha náha-néha még rémálmaim vannak…halálra rémülök a saját lihegésemtől is…legalábbis remélem…hogy a sajátom.