Ennek több következménye is lett. A „klasszikus” hagyományokon nevelkedett, főként idősebb olvasók kétkedve, már-már lenéző mosollyal fogadták, és bizony számosan tették le az első-második kötetet, a soha viszont nem látásra érzéssel.
A második, jóval népesebb csoportba tartoznak az ifjú rajongók, akik nem csupán életkoruknál fogva éreznek kötödést a főhőshöz, de úgymond még nem fertőződtek meg közkincsé vált vámpírfelfogással, így számukra nem jelent annyira nagy törést elfogadni, és tényként kezelni az eltéréseket. Valamint Harry Potter jóvoltából már nem idegen számukra az efféle „mese”.

A végeredmény vitathatatlan: az önhibájából félvámpírrá váló Darren Shan kalandjai idehaza is sikert arattak (ezt többek között az Ekultúrán lefuttatott keresések is igazolják).

Ami azért is érdekes fejlemény, mivel az eddig megjelent tizenegy kötet nem szűkölködik horrorisztikus elemekben, halottak, vámpírok, gonosz lelkületű vámpírok (akiket itt vérszipolyoknak hívnak), farkasemberek, kígyóemberek és más természetfeletti lények bonyolítják a cselekményt. Az izgalmakból bőven jutott Az Árnyak Urába is, köszönhetően mindazon ármánykodásnak, amit hősünk ellenlábasa, Steve Leopard hozott össze.
Ráadásul a történet központi alakja, Darren Shan is kezd megzizzenni (ez főként az utolsó két-három kötetben kap hangsúlyt), különböző eseményekből kifolyólag felerősödik énjének sötét oldala (miként az Anakin Skywalkertől kezdve Zsákos Frodón át már annyi szimpatikus ifjonccal megtörtént). Az biztos, hogy a történet befejezése még teljesen nyitott, bármi lehet belőle.