Kényszerképzet
Csend van. Vagy talán mégsem? A szoba neszein keresztül, elhatol hozzám valami ősi, kegyetlen és borzasztó. Mióta írok, folyton itt sündörög körülöttem. Azt hiszi nem hallom, de én mégis tudom, hogy itt van. Érzem! Rengetegféleképpen nézhet ki. Egyesek úgy hívják: terrorizmus, mások őrületnek, esetleg pokolnak. Érzem, ahogy nyálkás hullaszínű mancsaival összeszorítja a torkom, és nem hagy lélegzethez jutni. Tudom hogy az idő, és tér szövetein kívülről, egy leírhatatlanul szép, és egyben iszonyatos helyről csusszant ide, hogy beteljesítse feladatát. Az emberi elme képtelen meglátni, pedig ott van. Képtelen meglátni, mert annyira összetett, vérszomjas, és valamilyen elvont, de groteszk módon mégis csodálatos. Én mégis megláttam. Mindenhol ott van. Amikor tükörbe nézel őt látod. Ha az utcán körülkémlelsz, akkor az emberi tekintetek mezejében, megláthatod őt. Csak akarnod kell. Én megláttam. Egy fekete ruhás skinhead képében testesült meg. Kipattintotta a rugóskését, és egy idős hölgy torkába döfte. Felém fordult. Elszaladtam.
Jó ideig hallottam magam mögött lihegését, és ruhája szövetének a surrogását. Amikor haza értem, bereteszeltem magam mögött az ajtót, de már késő. Engem akar. Érzem testetlen testének bűzét, ahogy beszivárog az ajtó alatt. Nincs sok időm. Meg kell mentenem a családomat. A feleségem a kanapén szunyókál. Megcsókoltam mielőtt betörtem a fejét a levélnehezékemmel. Azonnal meghalt. A zajra felsír a kicsi. Előbb a nehezéket visszateszem a helyére, és majd csak azután foglalkozom a babával. Amint az asztalomra rakom a követ, meglátom a gyógyszereimet. Eszembe jut, hogy amikor kiengedtek, azt mondta a Doki hogy minden körülmények között szednem KELL őket. Nem baj. Most nincs időm ezzel foglakozni.
Odamegyek a gyermekemhez a karomba veszem, és ringatom amíg elcsendesedik. Amint elalszik, visszateszem a kiságyba, és leveszem a polcról a sebbenzint. Bőven megöntözöm a kis testet, aztán felcsattintom öngyújtóm fedelét. Hozzá érintem. Lángra kap. Szinte azonnal felsír. Nem bírom ezt a hangot. A gonosz aurája árad belőle. Átmenekülök a másik szobába, és most itt vagyok. Leírtam mindezt. A kicsi idővel elcsendesedett, és dörömbölni kezdtek az ajtómon. Nem nyitom ki. Ez is trükk. Ezeket az utolsó sorokat már egy Desert Igle típusú pisztollyal a kezemben írom. Ez az egyetlen megoldás, és nem is fáj. Sok szerencsét maguknak. Viszlát.
|