Kelso Black nevetett. Majd megszakadt a nevetéstől és az üveg olcsó whiskey, amit a kezében tartott kilöttenyt a padlóra. Hülye zsaruk! Túl könnyű volt. És ez volt az ötvenedik a sorban. Az őr halott volt – de ez az ő hibája! Útban volt. Kelso Black nevetett és a szájához emelte az üveget. És akkor hallotta. Léptek a lépcsőn, amik a padlásra vezettek, ahova befészkelte magát. Előhúzta a pisztolyát. Az ajtó kinyílt. Az idegen egy fekete kabátot és egy kalapot viselt, amit a szemébe húzott.

„Hello, Hello!” mondta. „Kelso én figyellek téged. Nagyon tetszel nekem.” Az idegen nevetett amitől végigfutott rajta a félelem.

„Ki vagy te?” Az ember ismét csak nevetett.
„Te ismersz engem. Én ismerlek téged. Egyezséget kötöttünk egy órával ezelőtt, amikor lelőtted az őrt.”

„Takarodj!” Black hangja élesebb lett. „Takarodj!” „Takarodj!”
„Eljött a te időd, Kelso” mondta az idegen lágy hangon. „Végtére is – hosszú út áll előttünk.” Az idegen levette a kabátját és a kalapját. Kelso Black belenézett az arcába. Sikoltott. Kelso Black sikoltott, sikoltott és sikoltott. De az idegen csak nevetett és egy pillanat múlva a terem néma volt. És üres. És a termet erős, kénköves bűz árasztotta el.